2026. november 7.
“Mindenki a legkisebb ellenállás felé igyekszik.”
Egy mondat a sok közül, amit oly sokszor hallottam az elmúlt évtizedekben másoktól. De valami nem stimmel vele, csak még mindig nem tudom, hogy mi . . . és nem az, hogy ne lenne olykor igaz. Miért ne lenne igaz?!
Ilyenkor, az őszi kerti munkák során az eddigi évek alatt felgyülemlett, idő hiányában csak félig végig gondolt gondolatok feliratos moziként jelennek meg a fejemben. Újra felveszem alkalomadtán a fonalat, általában újabb kérdések formájában. A két ásónyom között megfogalmazott kérdések juttatnak el oda, hogy rájöjjek, ennek az állításnak is van ellenpárja:
“Két út közül a nehezebbet érdemes választani, ha fejlődni akarunk.”
Egy versengő embertípus mondata lenne? Vagy egyszerűen ez is egy közhely? Mi rejlik a “közhelyek” mögött?
A saját történetem értelmezése elnyom minden mást, ha nem figyelek. Ebben a nézőpontváltások segítenek. És olykor a gondolati ugrások, majd az ebből fakadó káosz. Amiben aztán rendet kell raknom, olykor egy őszi kerti nagytakarítás során. Kívül-belül rendezkedni, takarítani és közben javítgatni ezt-azt. A kedvenc tevékenységem egyike.
A mostani gondolatom megint általános vizekre vitt: Az emberiség történetében kirajzolódik egy visszatérő tevékenység, ami arról szól, hogy valamilyen problémát meg akarunk szüntetni, mert már nem akarunk vele foglalkozni. Ebbe hajlandóak vagyunk erőfeszítést, képességet, időt, pénzt és energiát fektetni. Mert nem akar az ember problémákkal nap mint nap újra megküzdeni. Teljesen érthető és elfogadható álláspont és szándék. Amire viszont nem gondolunk a probléma megoldásakor, hogy újabb problémákat generálunk a megoldásunkkal. Logikus következmény, mégis meglepődve vesszük a megoldás végeztével tudomásul – ha egyáltalán – hogy még mindig dolgunk van. Egyes problémákat megoldunk szorgalmasabb és kevésbé szorgalmasabb attitűddel. De aztán elfáradunk, olykor belefáradunk. Pedig a folyamat sosem ér véget. Generációkon át tart. Ez ad és egyben el is vesz erőt tőlünk, emberektől.
Megkérdeztem ebben az általános kérdésben a mesterséges intelligenciát, hogy ő hogyan látja ezt a kérdést a jelenlétével és a létezésének tudomásulvételével, mi változik a belső motivációnkkal a problémák kezelésében úgy általában. Ezt válaszolta a mesterséges intelligencia (MI): “Szerintem az emberiségnek nem elsősorban az MI-vel kell megtanulnia együtt élni. Hanem egymással kellene megtanulnia jobban együtt élni – az MI segítségével.” (2026.11.01-én 9:00 óra körül adott válasza) Mi a “legkisebb ellenállás” ebben a problémamegoldó történetben . . . ?
2026. szeptember 28.
Két fa között
Két egykorú, hasonló fa áll egymás mellett. Az egyik levelet hoz, él. A másik elszáradtnak látszik. Talán haldoklik. Ugyanaz a hely, ugyanaz az időjárás. Mégis mennyire különböző állapot.
Mi történhetett?
Először arra gondolok: az egyiknek talán jobbak az adottságai. Több a tartaléka. Valamivel ellenállóbb. Aztán megakadok a saját magyarázatomon. Mit tudok valójában erről a két fáról? Látom a lombjukat, a törzsüket, a helyet, ahol állnak. De nem látom, mi történik a föld alatt. Nem ismerem a gyökereiket, a sérüléseiket, az eddigi életüket.
A körülményeik hasonlónak látszanak. Ez még nem jelenti azt, hogy azonosak.
Szervezetekben dolgozva is gyakran találkozom ezzel a kérdéssel. Két csapat ugyanabban a vállalatban működik. Ugyanazok a hivatalos szabályok, hasonló feladatok. Az egyikben van kezdeményezés, a másikban elakadnak a dolgok. Kézenfekvő volna azt mondani: mások az emberek. Motiváltabbak. Rátermettebbek. De mit nem vettünk még észre? Ki milyen információhoz jut hozzá? Hol lehet segítséget kérni? Mi történik, ha valaki hibát jelez? Milyen korábbi tapasztalat tanította meg a munkatársakat arra, hogy érdemes megszólalni vagy esetleg jobb csendben maradni? Itt kapcsolódnak össze bennem a különböző területek, amelyekkel foglalkozom.
A lean és a folyamatszemlélet felől azt vizsgálom, hogyan halad a munka, hol akad el és milyen feltételek között kell teljesíteniük az embereknek. Tanárként arra figyelek, hogyan válik valami érthetővé, megtanulhatóvá, önállóan használhatóvá. Az irodalom és a történetek kutatása érzékennyé tett arra, hogyan beszélünk a tapasztalatainkról: kit tekintünk cselekvőnek, kinek a nézőpontja hiányzik, milyen magyarázatokat ismétlünk. Alkotóként pedig a megfigyeléshez és a láthatóvá tételhez nyúlok. Egy rajz vagy közösen felépített folyamatábra olykor olyan különbséget mutat meg, amely mellett beszélgetve elmentünk.
Számomra ezt jelenti az interdiszciplináris szervezetfejlesztés: ugyanazt a helyzetet többféle tudással megvizsgálni, majd az észrevételeket közösen kipróbálható változtatássá formálni. A két fát nézve szeretném hinni, hogy támogatják egymást. Hogy ahol kapcsolat van, ott segítség is érkezhet. De a vágyam még nem magyarázat arra, amit látok. A szervezetekben viszont konkrétan megkérdezhetjük: eljut-e a segítség oda, ahol szükség van rá? Van-e hozzá idő, figyelem, tudás és lehetőség? Az egymás mellett dolgozás önmagában még nem ad választ ezekre a kérdésekre. A fák sorsának okát nem ismerem. A kép mégis emlékeztet valamire, amit a munkámban fontosnak tartok:
Mielőtt az eredményből az emberre következtetünk, nézzük meg, milyen feltételek között próbál boldogulni.
2026. augusztus 30.
Keményvonalas hippi I.
Az ananász a szőlőben
Lean anyatejen szocializálódtam, és a Kaizen nyújtotta apai szeretet vett körül, amikor 2010-től szervezeteket kezdtem támogatni a folyamatos fejlődés útján. Lean-es és Kaizen-es vértestvéreimmel hittünk abban, hogy a működés fejleszthető, a problémák feltárhatók, és hogy mindennek a közepén az ember áll. Ezt tanultam akkor, így dolgoztam, és ezt képviselem ma is. Nem készültem erre a pályára. Valahogy belekerültem, aztán családtag lettem.
Amikor közeledett a negyvenedik születésnapom, újra és újra felbukkant bennem egy régi kép még az egyetemi éveim korából. A Széchényi Könyvtár bejárata előtt állok a Várban, és a lábam alatt a köveket nézem. Akkor, sok évvel korábban, nagyon erős vágy volt bennem: kutatni szeretnék. Könyvekben keresni kérdéseket és válaszokat. Összehasonlítani, értelmezni, elemezni. Írni. A kövek szürkesége lassan betűkké változott az emlékezetemben.
2019 őszén ezzel az emlékhátszéllel besétáltam az egyetemre. Elhatároztam, hogy kutatni szeretnék. Ekkor már évek óta Lean–Kaizen szervezetfejlesztési tanácsadóként dolgoztam. És egy pár év múlva valami furcsa történt, amire nem számítottam:
A tanácsadói világban irodalmár lettem. Az egyetemen pedig tanácsadó.
Mintha az akadémiai szőlőskertben egy ananász csüngene a szőlőtőkén.
Sokáig azt gondoltam, hogy ez probléma. Hogy választanom kellene. Szervezetfejlesztés vagy irodalom. Folyamatok vagy szövegek. Elemzés vagy alkotás. Hard vagy soft. Ma már éppen az ellenkezőjét gondolom. Egy szervezetet értelmezni meglepően hasonló ahhoz, ahogyan egy szöveget olvasunk. Figyeljük az összefüggéseket. Keressük, hol törik meg a történet. Mi ismétlődik. Mi marad kimondatlanul. Melyik rész mit változtat meg az egészben. A szövegben ugyanúgy van értékteremtés, mint egy gyártósoron vagy egy irodai folyamatban. Talán ezért sem érzem úgy, hogy valaha is igazán elhagytam volna a komfortzónámat. Inkább egyre tágabb lett.
És az ananász?
Maradt a szőlőben.
2026. szeptember 1.
Keményvonalas hippi II.
Soft vagy hard?
Sokáig foglalkoztatott, mi történik akkor, ha valaki olyan területeket kapcsol össze, amelyek látszólag nem tartoznak egymáshoz.
Lean és Kaizen / Irodalom- és kultúratudomány / Rajz és festészet / Szervezetfejlesztés / Tanítás.
Az üzleti világ nyelvén ezek közül némelyik „hard”, másik „soft”. Csakhogy minél tovább dolgozom emberekkel és szervezetekkel, annál kevésbé látom ezt a határt. A PhD-tanulmányaim például kifejezetten kemény vonalat jelentettek számomra. 2019-ben úgy érkeztem az egyetemre, hogy nem volt kutatói múltam, egyetemi helyismeretem vagy kialakult kapcsolatrendszerem. Új terep volt. Ahogyan évekkel korábban a Lean és a Kaizen is. Meg kellett tanulnom úszni benne.
Közben újra rajzolni és festeni kezdtem. Azt vettem észre, hogy az alkotás során ugyanazokat a képességeket használom, amelyekre a szervezetekben is szükségem van.
Megfigyelni – arányokat keresni – hátrébb lépni – észrevenni, mi nem illeszkedik – nem rögtön kijavítani valamit – hanem először megérteni, mit látok.
A „soft” és a „hard” közötti határ lassan elvesztette számomra a jelentőségét. Ha túl soft vagyok, hiányzik az eredmény. Ha túl hard vagyok, könnyen elveszítem azt, ami miatt az eredménynek egyáltalán értelme van: az embert. Így maradtam valahol a kettő között.
Keményvonalas hippi.
Innen egészen jó a kilátás. Látni lehet a folyamatot és az embert. A számokat és a történeteket. A problémát és azt is, aki megpróbálja megoldani. A működést és azokat a finom jeleket, amelyekből észrevehető, hogy valamin változtatni kellene.
Ábrándozni eredmény nélkül is lehet. Eredmény nélkül azonban nem lehet sokáig ábrándozni.
És talán ennek a fordítottja is igaz: eredményeket elérni lehet az emberek nélkül is, egy ideig. Hosszú távon azonban nehéz, megkockáztatom: lehetetlen. A valódi problémamegoldáshoz ugyanis nemcsak módszer kell.
Őszinteség is.
2026. augusztus 25.
Mennyire nyissuk ki az ablakot?
Azt hisszük, hogy mindig a lehető legnagyobb rálátás a cél. Pedig nem vagyok benne biztos.
Van, amikor csak résnyire nyitjuk ki az ablakot. Éppen annyira, hogy friss levegő érkezzen, de a huzat még ne forgassa fel a szobát. Ilyenkor kevesebbet látunk a világból. De talán éppen ennyi elég. Máskor kitárjuk az ablakot. Több fény érkezik, messzebbre látunk, új összefüggések rajzolódnak ki. A nagyobb rálátás azonban mindig együtt jár valamiféle bizonytalansággal is. Amit korábban biztosnak hittünk, egyszer csak más megvilágításba kerül. Talán nem is az a kérdés, hogy nyitottak vagy zártak vagyunk. Hanem az, hogy felismerjük-e, mire van szükségünk az adott helyzetben. Van, amikor a teljes panoráma segít dönteni. És van, amikor fontosabb, hogy megszüntessük a huzatot. Nem hiszem, hogy létezik minden helyzetre érvényes jó döntés. Nem mindig a nagyobb kilátás visz előre. Néha az, ha tudjuk, mekkora nyitottságra van szükségünk.
2026. augusztus 15.
Egy vers elemzése közben ugyanaz történik velem, mint egy szervezeti workshopon.
Elsőre furcsán hangzik, pedig számomra ugyanaz a folyamat.
Amikor egy workshopot vezetek, mindig olyan érzésem van, mintha egy versszak születne. A gondolatok még különálló sorok. A résztvevők hozzák a saját tapasztalataikat, kérdéseiket, kételyeiket. Együtt keressük a kapcsolódási pontokat, a ritmust, a jelentést. Olykor egyszer csak minden a helyére kerül, és megszületik egy olyan közös felismerés, amelyet egyikünk sem tudott volna egyedül megalkotni. Pontosan ugyanezt érzem, amikor egy igazán jó verset olvasok.
Nem azért, mert a vers kész válaszokat ad, hanem mert egyszer csak megmutat egy összefüggést, amely addig rejtve volt. Ezért érzem közel egymáshoz a szervezetfejlesztést és az irodalmat. Mindkettő az értelmezésről szól. Arról, hogy a látszólag különálló részletekből közös jelentés szülessen. Élményeink, emlékeink, jelen (olykor pillanatnyi) helyzetünk, kapcsolataink, vágyaink, érzelmi állapotunk – olykor tudatos, máskor tudatalatti – befolyása alapján interpretálunk. Izgalmas folyamat. Emberi és összetett.
Az irodalomtanulmányok során tanultam meg igazán, hogy egy szöveg jelentése nem egyszerűen benne van a sorokban. Az olvasó, a saját tapasztalatai, emlékei és kérdései is alakítják. Egy szervezeti workshopon ugyanez történik. A megoldás nem valaki fejében születik meg. A résztvevők közötti térben jön létre.
Összekötöm a különböző világokat egymással: a szervezetfejlesztést és a Leant – a nyelvet és a kultúrát – a művészetet és a kreativitást – az embereket, a csapatokat és a tanulási folyamatokat.
2026. augusztus 10.
Kalitka a sík(ság).
Naponta ezernyi betűt küldünk egymásnak rendezetten és rendezetlenül, egymás mellett és alatt.
Üzeneteket, posztokat, kommenteket, e-maileket, reakciókat. Mégis azt veszem észre, hogy a valódi megértés ritkán a billentyűzeten születik meg. A szavak előkészíthetik a találkozást, de nem helyettesítik azt.